Mint minden 16 éves átlagos lány én is az iskolapadban haldoklom. Szó szerint. Minden egyes eltöltött perccel kevesebbet élhetek. Szívesebben tölteném az időmet mással.
Egyetlen egy emberi lény képes bevirágozni a napjaimat, Dóri (Balázs Dorottya), a gyerekkori legjobb barátnőm. Neki akkor is sikerül mosolyt csalnia az arcomra, amikor a ''depis korszakom élem''.
Ő olyan ember, aki állandóan mosolyog, aki állandóan azt mutatja, hogy boldog. Nem érdekli mások véleménye, amiért felnézek rá. Magabiztossága az égboltot éri, az önértékelésével sincs semmi baja, mint nekem.
Kívülről teljesen az ellentétem. Ő állandóan színes ruhadarabokat hord, míg én fehér, fekete szürke és bordó párti vagyok.
Haja festett csokibarna színben pompázik. Eredetileg szőke volt, de nem tetszett neki, ezért s festéshez folyamodott. Arca szinte mindig sápadt, ajkai dúsak, szemei mogyoróbarnák, bőre hófehér. Csodálatos teremtmény. Ő az egyetlen ember, akiben teljes mértékben megbízom. Sajnos rengeteg emberben csalódtam, e miatt van, hogy nehezen bízom meg bárkiben is.
Ahogy lejár a uccsó óránk lassú léptekkel sétálunk hazafele, mint mindig. Sosem fogyunk ki a témákból, mindig rengeteg megbeszélni valónk van.Ahogy a házunkhoz értünk hosszas búcsú ölelést kaptam tőle, majd indultam be. Ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy vajon milyen ebédet készíthetett anya.
Belépek a bejárati ajtón, sulis táskám dobom le a földre, majd megyek a nappaliba. Hatalmas barna dobozok hevernek szerteszét a lakásban. Apához indulok, hogy megkérdezzem tőle miért vannak itt, mire megragadja kezem és a konyha felé húz, mintha egy kötél lennék.
-Mondanunk kell valamit.-nyel egyet apa, amiből már egyből rájövök, hogy nekem nem fog tetszeni.
-Elköltözünk Magyarországra.-böki ki anya, majd mindketten rám néznek, a reagálásom várják.
Meg sem tudok szólalni, annira meglepett a dolog.
-Mondd, hogy ez nem igaz!-nézek apára, aki lehajtja fejét, mire könnyeim kezdenek folyni. -Nem! NEM! Nem tehetitek ezt velem!-ordítok rájuk, mire anya távozik.
-Sajnálom kicsim.-motyogja halkan apa, szinte rám sem néz. Tudja, hogy rá tudnám venni, hogy ne költözzünk. Igazából nem akarom, mert igazuk van.. Jobb élet vár ránk ott. Apa közeledni kezd felém, majd szorosan magához húz és karjai közé vesz, mire zokogni kezdek. Könnyeim vörös pólója szívja fel.
-Csodaszép házat találtunk. Tetszeni fog.-mondja, majd halvány mosoly ereszkedik ajkaira, közben fejem simogatja.
Szó nélkül vonulok fel szobámba. Nem akarom még jobban megnehezíteni a szüleim életét. Ezt is miattam csinálják.
Hófehér falamról kezdem óvatosan leszedni a képeimet, amelyeken az osztálytársaimmal, a legjobb barátnőmmel vagyok. Nem tudom, hogyan mondjam el Dórinak ezt. Könnyeim folynak le arcomon, majd teszem el a képeket egy mappába.
Rengeteg barna doboz van az én szobámban is. Anya gondoskodott már mindenről.
Zenét hallgattam, azokat, amelyek mindig sírásra és szomorúságra késztettek. Most ez kell nekem, pont ez.
Pár órával később, amikor valamennyire sikerült feldolgoznom, hogy legjobb barátnőm nemsokára 600km-errel távolabb lesz tőlem felöltöztem, majd hajamat gombócban kötöttem fel fejem tetejére és szép lassan indultam Dórihoz. Útközben azon járt az agyam, hogy hogyan kéne elmondanom. Számtalanszor elmotyogtam a mondatot, amit abban a pillanatban a legfelelőbbnek találtam. A francba! Nincs erre megfelelő mondat.
A szobájában ültünk és szótlanul néztünk egymásra, mire megszólal.
-Mondd.-néz szemembe, a lámpafényben, amely nem erős. Tökéletes hangulat ehhez.
-Elköltözünk Magyarországra.-veszek egy mély levegőt. Látom a döbbenetet az arcán, de hallgatok. Próbál erős maradni, de összetörik és könnyezni kezd, mire én is. Nyakamba ugrik és ölel át szorosan.- Kibírjuk.-suttogja fülembe, mire nyakába fúrom fejem és illatát szívom be. Meg akarom jegyezni ezt az illatot.
Igaza van, a mi barátságunk erős, a legerősebb. Ha nem is találkozunk minden olyan lesz, mint eddig. De az ölelések. Azok rohadtul fognak hiányozni. Az ölelései adtak erőt, hogy túléljem.
Hamar eljött a költözés napja. Dóri ölelése ismét sírásra kényszerített, majd bömbölve nyomtam puszit arcára és szállok be az autóba, a szüleimhez.
Az autó elindul én meg csak nézem az ablakból az otthonom, ami igazából már nem az, de a szívem mindig ezt a helyet fogja otthonának érezni. Mosolyt erőltetek arcomra és integetek barátnőmnek, aki könnyeit törli. Megszakad a szívem.
Több, mint 10 órát utaztunk Budapestig. Az autóban aludtam, ettem, ittam, olvastam, sírtam, nevettem, énekeltem. Csak a szokásos.
Amikor megérkezünk tátott szájjal figyelem a hatalmas két emeletes narancssárga házat, melynek hatalmas kristálytiszta ablakai vannak. Hamar körbe is nézek és kiválasztom a szobát, amelyiket szeretném. Már el is képzeltem, hogy hogyan lesz berendezve és kidekorálva. Hatalmas fehér falai világossá teszik szobám, amit igazából nem is bánok, mert imádom a fehér falakat. A legjobban az boldogít, hogy saját fürdőszobám lesz. Utáltam a régi házban, hogy osztozni kellett.
Az iskola választás ideje is eljött, és beiratkoztam egy művészeti iskolába, festészet szakra.
Az első nap apa vitt el, szavakkal próbált biztatni, majd nagy levegőt vettem és szálltam ki. Az egyenruhában eléggé hülyén érzem magam, mivel a régi sulimban nem volt, így szokatlan számomra.
Az első óra ofő volt. Be kellett mutatkoznom és mesélnem magamról, majd pár papírt kellett kitöltenem. Egy kedves lány, Zsófi lett a padtársam. Zsófi felajánlotta, hogy megmutatja nekem az iskolát szünetben. Csengetés után indultunk is, közben mesélt az osztályról, hogy kinek milyen az átlaga és hogy nem túl jó az összetartás az osztályban.
Váratlanul fájni kezdett a fejem, majd nem éreztem stabilnak lépéseim, ezért lassítani kezdtem, majd megálltam és kezemmel a falnak támaszkodtam.
Ismét vettem egy hatalmas levegőt, majd felnéztem és indultam el, mire minden elhomályosodott. Nem volt semmi erőm, ezért a föld markába estem. Éreztem, ahogy testem a talajhoz csapódik, majd hallottam még Zsófi kiabálását is, de ekkor megszakadt minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése